Az alapkoncepció, egy elvtelen átlagember felemelkedése önmagában még nem garancia a sikerre, azonban az Éjjeli féreg (Nightcrawler) annyira tömény és aktuális, hogy minden szempontból profi mutatványnak számít. Kritika.
Az ezidáig csupán forgatókönyvíróként ismert Dan Gilroy ötvenöt évesen döntött úgy, hogy a filmszakma berkeinek alapos ismerőjeként, hat elkészült film forgatókönyvírójaként saját maga rendezi legújabb munkáját. A film címszereplője egy valóban gátlástalan, opportunista hajlamú fiatalember, Louis Bloom, aki a film kezdőjelenetében éppen egy kerítést próbál átvágni az éjjeli Los Angeles egyik külvárosi telepén. A műveletet azonban nem tudja végrehajtani, mert felbukkan a telep biztonsági őre. Louis negédes mosollyal és szemrebbenés nélküli hazugsággal leplezi bűncselekményét, majd leütve az őrt, immáron kezén annak Rolex órájával távozik a tett helyszínéről. Mintha mi sem történt volna: lazán és nyugodtan. Sőt a hab a tortán az, amikor mindezek után még pofátlanul elhadar egy betanult önfényező dumát egy cégvezetőnek arról, hogy miért ő a legalkalmasabb jelentkező a munkára. Kisstílű tolvajra persze sehol nincs igény.
A főszereplőt alakító, korábban már Oscar-díjra jelölt és vélhetőleg ezért az alakításért is felterjesztett Jake Gyllenhaal arcizmai még csak meg sem rezdülnek. Akárcsak egy gép, úgy köpi a süket dumát. Közben a hideg futkos az ember hátán, mert végtelenül udvarias és eszelősen mosolyog. Szóval, valami nem százas ezzel az emberrel, annyi bizonyos. A történet előrehaladtával kiderül, hogy Bloom tipikus szociopata karakter: rossz szociális helyzetben él, nem igazán tudott beilleszkedni a társadalomba; felsőoktatási tanulmányokat nem folytatott, így állandó munkája sincsen. Egy éjjeli kalandja során rájön, a megélhetését leginkább azzal tudná biztosítani, ha venne egy olcsó kézi kamerát, éjjelente az autójában ücsörögne a rendőrségi rádiót csavargatva és a megfelelő eseményekre a médiamunkásokat megelőzve érne ki. Terve rögvest beválik, amikor Los Angeles legkisebb televíziós csatornája spontán megveszi az általa készített minőségi felvételt egy durva balesetről. Innentől kezdve egyenes út vezet a mocsokba: a mindent a nézőért elv alapján a híradó a leggusztustalanabb, legvéresebb és legmegrázóbb eseményekről vár videófelvételeket. Lou pedig természetesen mindent megtesz azért, hogy kiemelkedhessen a társadalom legaljáról.
Ahogy a történet hömpölyög a maga középlassú medrében, úgy emelkedik a nyugtalanság szintje, hiszen tudjuk, egy ilyen érzelemmentes, maga előtt csak az elérni kívánt célt látó személy egyszer túl messzire fog elmenni. Hátborzongató az, ahogyan az éjszakai Los Angeles kietlensége Lou Bloom lelki világának metaforájaként jelenik meg, az elhagyatott utcák, a sötétség és a komorság rendkívül nagy kifejező erővel bír. A nagy világváros villogó felhőkarcolói azonban végig a háttérben maradnak, éppúgy, mint a tévé stúdióját sem ismerjük meg a hírszobánál behatóbban – apró utalások a főszereplő és a társadalom között tátongó szakadékra nézve. Az egész film az “amerikai álomról” beszél, azonban annak kifordított értelmezéséről, amely lehetetlen helyzetek elé állítja a modern hősöket. Éppen emiatt a torzság már-már követelmény Bloom életében, különben hiábavaló lenne minden próbálkozása. Belső eldeformálódásának ékes példája a hatásos zárójelenet, amelynek során a főhős még a legkisebb kételyt is eloszlatja arról, hogy emberi érzéseknek és a morál ismeretének birtokában lenne.
A címszereplő szegényes érintkezését a külvilággal csupán a szegény, tanulatlan fiatal munkatársa (a közelkeleti beütésű Riz Ahmed) és a televízió hírigazgatója (a kortalan Rene Russo, aki mellesleg a rendező felesége) biztosítja, azonban mindkettőt “feláldozza” saját előrejutásának oltárán. Bloom viszont ilyen ember, őt csak egyetlen dolog érdekel, bár végérvényesen saját mocskából sem tud kiemelkedni – így csupán félig minősül sikertörténetnek ez a karrierdráma. Ha valamiért emlékezni fogunk a filmre, az kétségkívül a húsba vágóan aktuális üzenete az amerikai álomról és annak hajszolásáról, a munkamániáról, az embert elgépiesítő világról, valamint Jake Gyllenhaal tetőtől-talpig felépített színészi játéka. A fiatal színész közel tíz kilót fogyott a szerepre, de még a járása és begörbedt háta is éppolyan fontos momentum Bloom személyiségében, mint apró reakciói.
Az Éjjeli féreg nagyon jó fim, de a zseniális címkét vétek lenne ráaggatni. Jake Gyllenhaal erőteljes játéka és a történetvezetés mesteri fokon művelésével viszont szembeállítható az ütős aláfestő zene hiánya, valamint a néhol túlnyújtottra sikerült jelenetek. Azok tudják igazán értékelni a filmet, akik felismerik a pszichológiai mélységet.
Mészáros Márton
Az Éjjeli féreg angol nyelvű plakátja
Mészáros Márton blogja 